A katonai cikkek olvasóközönsége előtt bizonyára nem ismeretlen az SAS név. Természetesen nem egy ornitológiai cikket szeretnék így beharangozni, hanem a világ egyik híres, ha nem a leghíresebb különleges alakulatának történetéről szólnék. A cikksorozat, amely a világ néhány speciális egységét mutatja be, egy olyannal kezdődik, amelyről elmondható, hogy az alapját, mintáját képezte a többi hasonló alakulatnak is.A mai korszerű elit alakulatok kialakulása messzire nyúlik vissza a történelemben. Már az ókori görögöknek és rómaiaknak is voltak olyan csapatai, amelyek felkészülésben, fegyelemben, lojalitásban messze a többiek felett álltak. Ki ne hallott volna már a hős spártai harcosokról, akik a thermopülai csatában maroknyi csapatukkal feltartóztatták az ellenséget, és mindaddig küzdöttek, míg mindannyian el nem estek. Vagy említhetnénk a római pretoriánus gárdát, amely ugyancsak kiválóan képzett katonákból állt.
A hadvezérek mindig is törekedtek arra, hogy felállítsanak egy olyan egységet, amely akár kilátástalan helyzetben is megállja a helyét, s akik képesek még a csata kimenetelének megfordítására is. Ha számba vesszük a híres hadvezéreket, királyokat, mindegyikük környezetében feltűnik az a bizonyos elit gárda. Hogy a leghíresebbeket említsem, gondoljunk
csak Nagy Sándorra és Napóleonra.
A XX. század a hadviselés átalakulását hozta magával, a korszerű kézi lőfegyverek fejlődésével, és egyre nagyobb elterjedésével, a lovasság szerepe egyre inkább visszaszorult. 1914-ben kitört az I. világháború, és a lövészárok hadviselés következtében megváltoztak a körülmények. Az értelmetlen, nagy emberáldozatokat követelő tömeges támadások helyett, a németek egy újfajta módszert próbáltak ki. Önkéntesekből kis különítményeket – un. rohamcsapatokat – alakítottak, akik aztán éjszaka, a sötétséget kihasználva, csendesen beszivárogtak az ellenség lövészárkaiba. Itt aztán kihasználva a meglepetés erejét gyorsan végeztek az ott található katonákkal, majd ahogy jöttek, olyan gyorsan vissza is vonultak. (Később ezek szolgáltak alapul az SS. Otto Skorzeny – féle kommandó alakulat létrehozására.)
Talán sokan nem is tudják, de a klasszikus értelemben vett, szervezetszerű speciális egységek őse a Szovjetunióban alakult meg, közel egy időben a kommunista állam létrejöttével. A Vörös Hadsereg és a CSEKA különleges csapatokat vetett be Közép – Ázsiában a mohamedán felkelők ellen.
Mikor az I. világháború véget ért, a különleges alakulatok lekerültek a napirendről. Így volt ez egészen az SS megalakulásáig. Hitler fekete egyenruhás elit egysége szigorúan kiválogatott árja fiatalokból állt, akik felesküdtek a Führerre.
A fronton pedig a Waffen SS nevét tanulta meg rettegni az ellenség. Ők kapták a legjobb kiképzést, a legjobb felszerelést és természetesen a harci morál is itt volt a legmagasabb.
E mellett volt egy másik, teljesen új haderő is, amely akkoriban bontogatta a szárnyait. Ez pedig az ejtőernyős fegyvernem volt. Először az olaszoknál jelentek meg az ejtőernyősök az 1920 években. A szovjetek gyorsan felismerték a fegyvernem jelentőségét, és 1931-ben ők is megalakították saját ejtőernyős csapataikat. Négy év múlva egy kijevi légi bemutatón a megdöbbent külföldi megfigyelők előtt 2500 ejtőernyőst dobtak le, hogy egy repülőteret biztosítsanak, amíg a főerők légi úton meg nem érkeznek. A sikeres bemutató mély benyomást tett a megfigyelőkre, közöttük a németekre, akik hazatérve
 |
A 2. SAS-ezred katonáit 1943 októberében torpedónaszádok tették partra Olaszországban, ahol az Ancona-Pescara vasútvonalat rongálták meg
|
felgyorsították saját ejtőernyős csapataik felállítását, kiképzését. Elmondható, hogy minden haderőben elit csapatoknak számítanak az ejtőernyősök, hiszen feladatukat sokkal veszélyesebb környezetben, gyakran az ellenség háta mögött, saját csapatoktól távol kell végrehajtaniuk. A II. világháború során úgy a németek, mint a szövetségesek több emlékezetes akciót hajtottak végre az ejtőernyősök segítségével. (A németek részéről a krétai, a szövetségesekéről pedig a Market Garden hadművelet talán a leginkább említésre méltó.)
Visszakanyarodva a szó szorosabb értelmében vett különleges egységekhez, meg kell említenem a Brandenburgi Ezredet, amelyet a németek diverzáns akciókhoz, speciális küldetésekhez használtak. Természetesen még nagyon – nagyon sokat lehetne írni ezekről az egységekről, de most mindezeket csak bevezetőnek szántam jelen cikk témájához.
AZ SAS MEGALAKULÁSA A Special Air Service azaz Különleges Légi Szolgálat születése is a II. világháborúra nyúlik vissza. Dudley Clarke ezredes a brit vezérkar tagja 1940 júniusában, miután Franciaország elesett, síkra szállt a korábban független századok ismételt felállítása mellett. (Ezeket a századokat az un. furcsa háború időszakában hozták létre arcvonal mögötti szabotázs akciók végrehajtására.)
A vonakodó vezérkar végül is kénytelen volt fejet hajtani, mivel maga a miniszterelnök, Churchill adott utasítást egy, a német mintákat követő, ejtőernyős alakulat felállítására. Az így megalakított csapatokat „kommandó”-nak hívták, amely elnevezés a Dél – afrikai búr háborúk idején terjedt el, mivel így nevezték az irreguláris csapatokat. Az 1. kommandó a független századok állományából alakult. Ez tulajdonképpen öt zászlóaljnyi nagyságú alakulatot jelentett, és először a Special Service dandár nevet kapta, amelynek a rövidítése (SS) azonban elég furcsán hangzott, ezért rövidesen elhagyták. Az 1. és a 2. kommandó alkották az új brit légi deszant erők alapját 1940 június 22-től. A 2. kommandót novemberben átkeresztelték „11. SAS. zászlóaljnak”, de 1941-ben újabb névváltoztatáson esett át. Megkapta az „1. ejtőernyős dandár 1. zászlóalja” nevet, parancsnoka pedig E. E. „Dracula” Down alezredes lett. A 2. zászlóalj parancsnoka eredetileg Flavell alezredes volt, majd a legendássá vált John Frost őrnagy vette át a vezetést, aki múlhatatlan érdemeket szerzett az ejtőernyős akciók végrehajtásában. A 3. zászlóaljat pedig G. W. Lathbury alezredes vezette.
 |
Omán, 1959. a SAS egyéni uniformist viselő katonái a Dzsebel-el-Ahdar fennsíkon győztek a lázadók ellen
|
A háború évei alatt a kommandó alakulatok száma egyre növekedett. Mikor a 13 –at elérte, babonából ezt a számozást kihagyták és helyette a 14-est adták neki. Volt még három olyan kommandó (50, 51, 52), akik a Közel-Keleten teljesítettek szolgálatot és ezen kívül a brit tengerészgyalogság is felállította a saját kommandós alakulatait, szám szerint kilencet. (A számozásuk 40 – 48.-ig terjedt.)
Mire elérkezett a normandiai partraszállás, már több mint 18 ezer főt számlált a hadsereg és a tengerészgyalogság kommandós alakulatainak létszáma. (Érdekesség képen említendő meg, hogy a 10. és az 50. kommandóban külföldiek szolgáltak.) Bár egy kissé elkalandoztunk a cikk eredeti témájától, feltétlenül szükségesnek tartottam megemlíteni a brit ejtőernyős csapatok kialakulásának történetét, mivel ez volt a magja a majdani SAS-nek. Valójában az SAS szülőföldje is a fekete kontinens, Észak – Afrika. 1941 elején a Rommel vezette Africa – Corps megállíthatatlanul tört előre. 1941 tavaszán Egyiptomba érkezett a 7., 8. és a 11. kommandó, hogy bekapcsolódjanak a németek elleni harcokba. Ezt a három kommandót „Layforce”-nak hívták, a parancsnok, Robert Laycock vezérőrnagy után. A három egység nem sokáig melegedett meg Észak – Afrikában, mert a hadi helyzet változása miatt, a 7.-et Krétára vezényelték megerősítés képpen az 50. és 52. kommandók mellé, a 11. pedig Ciprusra került. A 8. kommandó továbbra is maradt Egyiptomban.
1941 májusában a német ejtőernyősök megkezdték Kréta ostromát, amely során az ott lévő brit erőket, közöttük a három kommandó alakulatot, felmorzsolták, illetve fogságba ejtették.
A 8. kommandó egyik ifjú tisztje volt David Stirling hadnagy, aki a tettvágytól fűtve, három tiszttársával egyetemben jelentkezett ejtőernyős képzésre. Pechére már az első ugrásnál megsérült, és kórházba került. A kényszerű pihenő azonban arra kiválóan megfelelt, hogy Stirling tovább járassa az agyát és valami egészen újat fundáljon ki. Abból indult ki, hogy egy egészen apró, 4-6 főből álló egységet sokkal nehezebb felderíteni és elfogni, mint az addig alkalmazott szokványos, kb. 50 fős létszámú kommandót. Ezek a pár fős csapatok rendkívül mobilisak, ejtőernyővel, terepjárókkal, de akár teveháton is be tudnak szivárogni az ellenséges vonalak közé, vagy akár az ellenség hátába is, hogy ott felderítést vagy diverzáns akciókat hajtsanak végre.
Felépülése után röviddel kihallgatást kért a főparancsnoktól, Sir Claude Auchinleck tábornoktól, ahol felvázolta neki az elképzeléseit erről az újfajta egységről. Állhatatosságának köszönhetően meggyőzte a tábornokot az elképzelése helyességéről, és szabad utat kapott a megvalósításához. A Különleges Légi Szolgálati dandár részeként megalakult az „L” különítmény. Maga az elnevezés azonban becsapós volt, mert egyáltalán nem volt semmiféle dandár nagyságú erőről szó, csupán Rommel félrevezetésére találták ezt ki, hogy a németek azt higgyék, nagy számú ejtőernyős érkezett Afrikába. Mindenesetre a név rajtuk maradt, és innentől számítható a Special Air Service születése.
Stirling hadnagy önkéntesek toborzásával felduzzasztotta egységét, és nekifogtak, hogy gyakorlatban is kipróbálják azt, amit kitalált. Bizonyára láttak már az olvasók olyan képeket, ahol marcona, szakállas, fejkendős férfiak üzemanyag kannákkal és géppuskákkal telepakolt Jeepeken ülnek. Nos, ők voltak azok a katonák, akik elkezdték ezt az újfajta harcmodort, sikeres akciókat hajtva végre az ellenséges vonalak mögött. 1943 januárjára már világosan látszott, hogy az elmélet ragyogóan bevált, és szükség van a különleges egység további bővítésére. Még ebben a hónapban formálisan megalakítottak két SAS ezredet. Az elsőnek David Stirling lett a parancsnoka, a másodiknak pedig testvére William. A sors szeszélye folytán azonban nem sokáig élvezhette új beosztását. Februárban egy általa vezetett bevetés során fogságba esett. Súlyos csapás volt ez a veszteség, mert személyében egy igazán kiváló, kreatív parancsnokot voltak kénytelenek nélkülözni a bajtársai. De ahogy mondani szokás, a show megy tovább, és helyére R. B. „Paddy” Mayne őrnagy lépett. Az SAS alakulat sok hősies akciót hajtott végre, s végérvényesen bebizonyította, hogy szükség van ilyen jellegű egységekre a háború során. Mindenképp említést érdemel még az a két egység, mellyel az SAS együttműködött. Az egyik az 1940-ben felállított Nagyhatótávolságú Sivatagi Csoport, a másik pedig az un. Popski féle privát hadsereg, amelynek vezetője Peinakoff őrnagy volt, és líbiai arabokból állt.
A teljesség igénye miatt szólni kell még a királyi tengerészgyalogság Különleges Hajórajáról, a Special Boat Squadron-ról (SBS), mivel ők is a Stirling féle SAS-ből nőtték ki magukat – a későbbiek során önálló egységgé.
A különleges egységek tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Rommel nem tudta véghezvinni tervét, és csakhamar visszavonulásra kényszerült. Az Észak – afrikai műveletek és a különféle olaszországi akciók után az SAS két ezrede visszatért Angliába, ahol létszámukat tovább növelték. 1944 januárjában két szabad francia ejtőernyős zászlóaljat csatoltak hozzá 3. és 4. SAS néven, majd egy belga hajórajt 5. SAS elnevezéssel, és még kaptak egy önálló híradó századot is.
Ezzel megalakult az 1. Különleges Légi Szolgálati dandár, amely már nem csak nevében, hanem a valóságban is dandár méretűvé duzzadt. A SAS dandár katonái most már európai hadszíntéren folytatták az Afrika sivatagjában kialakított és tökélyre fejlesztett tevékenységüket. Akcióik során mélyen (olykor 50 – 100 km.-re) behatoltak az ellenséges vonalak mögé, és felderítő tevékenységet vagy szabotázs akciókat hajtottak végre. Akárcsak Afrikában, itt is elévülhetetlen érdemeket szereztek.
1945 május 6.-án Európában véget ért a háború. A brit hadvezetés számára valamilyen oknál fogva hirtelen kényelmetlenné váltak a különleges egységek, és sietve feloszlatták azokat. 1945-ben az 5. SAS-t átadták a Belga Haderőnek, majd egy hónap múlva a 3. és 4. SAS-t a franciáknak. A brit 1. és 2. SAS ezredet és a parancsnokságot leszerelték, szélnek eresztették és úgy tűnt, ezzel végleg pont kerül az ügy végére.
HIDEGHÁBORÚS ÉVEKSzerencsére a SAS története itt nem fejeződött be, mert a Hadügyminisztériumban úgy döntöttek, hogy mégis csak szükség van az ilyen alakulatokra. 1946-ban ismét létrehozták az ezredet a „Művészek Lövészezrede” (The Artists Rifles) néven. Hivatalos nevük 21. SAS ezred lett, amely a korábbi 1. és 2. SAS ezred számainak összeillesztéséből alakult. A politikai helyzet változásainak következtében a volt gyarmatokon elkezdődtek a függetlenségi harcok. Így volt ez Malaysiában is, ahol felkelések robbantak ki. 1951-ben régi/új parancsnok került az SAS ezred élére Michael Calvert dandártábornok személyében, aki 1944-45-ben volt az 1. SAS parancsnoka. Vezetésével megalakítottak egy „Maláj Felderítők” (Malayan Scouts) nevű egységet, a lázadók leverésére, amely hamarosan zászlóaljnyi méretűre növekedett. Az első zászlóalj más egységek katonáiból állt, a második a 21. SAS-ból, míg a harmadik tagjai rhodesiai önkéntesek voltak. Ezt a zászlóaljat egy év múlva átkeresztelték 22. SAS-ra, és állandó része lett a reguláris hadseregnek. 1956-ban a rhodesiaiak hazatértek, helyettük egy új – zélandi zászlóalj érkezett. A főleg maori és fidzsi nemzetiségű katonák kemény harcosok voltak. A 21. territorális ezred mellett létrehozták a 23. territorális SAS ezredet is.
A malaysiai helyzet annyira speciális volt, hogy az addig alkalmazott harceljárások mellett, teljesen újakat is ki kellett találni. Ilyen volt pl. a dzsungelbe történő ejtőernyős ugrás, vagy hosszú kötélen leereszkedés a fák közé. A konkrét harccselekményeken kívül egy békésebb módját is kitalálták a gerillák elleni harcnak. Ez pedig a helyi lakosság megnyerése, szimpátiájának kivívása volt. Erre azért volt égetően szükség, hogy azok ne támogassák a gerillákat. Ezért aztán a SAS katonái utakat, hidakat, kórházakat, iskolákat építettek, és próbálták a demokrácia eszméit is terjeszteni. Bár a folyamat elég hosszadalmas volt (1960-ig tartott a szükségállapot), végül aztán mégis meghozta gyümölcsét.
 |
1980. május 5. Irán londoni nagykövetségének erkélyén a bevetési parancsot váró SAS-tagok. A "kék csapat" a tetőről, a "vörös csapat" az első emeletről behatolva kezdte meg a túszok kiszabadítását
|
A következő helyszín, ahol bevetették a 22. SAS-t Omán volt. Az angol barát politikát folytató országban a Szaud – arábiai támogatást élvező szakadárok kezdtek fegyveres harcot a kormánycsapatokkal, akik nem tudták megoldani ezt a helyzetet. 1958 novemberében megérkezett az SAS, és nem egész három hónap leforgása alatt teljesen felszámolták a lázadást. Legemlékezetesebb akciójuk az volt, amikor a Dzsebel – el – Ahdar fennsíkon lévő lázadó erődítmény ellen intéztek támadást, saját fészkükben győzve le a lázadókat.
Még alig pihenhettek meg a babérjaikon, amikor új feladat szólította tovább őket. A következő helyszín Borneó volt, ahol Szukarno indonéz elnök próbálta meg erőszakkal egyesíteni Sarawakot és Burneit, melynek vezetése természetesen kommunista lesz. Az SAS 1963-65-ig volt Borneón, és sikerrel alkalmazta a Malaysiában kipróbált taktikát a lakosság szimpátiájának elnyerésére. Időközben az ezred megkapta a ma is használt angliai bázisát Herefordban. A borneói sikeres műveletek eredménye képpen a 22. SAS –ban felállítottak egy harmadik századot is. Ez épp jókor jött, mert Adenban is háború tört ki (1964-66), ahová egy újabb SAS századot tudtak bevetni. Így egy – egy század harcolt Borneón és Adenban, a harmadik pedig a herefordi bázison pihent és készült fel a váltásra. A századokat ugyanis rotációs módon cserélték. Az ezredben ezt az időszakot csak „boldog időknek” emlegették. A két territoriális ezred eközben Angliában állomásozott, a 21. SAS Dél –, míg a 23. SAS Észak – Angliában.
1967-re a harcok véget értek és a SAS visszatérhetett hazai bázisára. Két évet töltöttek el nyugalomban, kiképzéssel, mikor is 1969-ben kitört az Észak – Ír konfliktus. A világ olyan szavakkal kifejezésekkel kezdett megismerkedni, mint Ír Köztársasági Haderő (IRA) vagy az Ír Nemzeti Felszabadítási Haderő (INLA), pokolgépes merénylet, túszejtés, gépeltérítés, stb. De megemlíthetnénk olyan szervezeteket is, mint a Vörös Brigádok Frakció, ETA, PFSZ, és hasonlók. Ezekről még lesz szó a későbbiekben.
A hagyományos katonaság mellett a SAS-t is bevetették Írországban, de gyakran civil ruhában, felderítő, diverzáns feladatokkal. (Itt jegyezném meg, hogy az ezred ugyan a brit hadsereg rendszeresített egyenruháját, és fegyvereit használja, azonban bevett szokás, hogy minden féle szedett – vedett ruhákban is megjelennek. A hatásosabb álcázás miatt a hajukat, szakállukat megnöveszthették, így könnyedén bele tudtak simulni a környezetükbe.) 1972-ben sajnos Ománban és Malajziában a hamu alatt szunnyadó parázs ismét fellángolt, lázongások törtek ki, ezért az SAS egységeknek újból vissza kellett térni ezekbe az országokba. Itt történt az az emlékezetes eset is, amikor 10 SAS katona visszavert és megfutamított 250 lázadót egy ütközetben. Figyelemre méltó teljesítmény! Ománban a helyi nomád törzsi harcosokból – a friqatokból – kiképeztek egy különleges egységet, akik a maguk vad harcmodorukban hathatós segítséget tudtak nyújtani a szultánnak.
A terroristák ellenes harc Az Észak – írországi konfliktus egy teljesen újfajta harci stílust eredményezett, de az SAS gyorsan alkalmazkodott az új kihívásokhoz.
Ezzel el is jutottunk a cikk lényegéhez. A világ elit alakulatainak többsége ugyanis a SAS tapasztalatait, taktikai módszereit felhasználva alakult meg, és folytatja a munkáját. Közvetlenül vagy közvetve minden különleges egységben felfedezhető a SAS hatása, hiszen az általuk kidolgozott speciális harcászati elemek képzik az alapját ezen alakulatok taktikájának. A britek már korán felismerték a fokozódó terrorizmus veszélyét, hogy az egy olyan métely, amelynek kivágásához általában drasztikus beavatkozásra van szükség. A 70-es években megszaporodó terrorszervezetek a veszélyeztetett nyugati országok többségét arra ösztönözték, hogy a SAS mintájára létrehozzák a saját egységüket. Gyakran ezeket az embereket a britek képezték ki. Sőt nem egyszer volt rá példa, hogy az SAS emberei egy másik ország speciális alakulatával együtt vettek részt antiterrorista akciókban. A terroristák rájöttek, hogy egy utasszállító repülőgép eltérítésével milyen látványosan és hatékonyan lehet nyomást gyakorolni, úgyhogy el is kezdték az ilyen jellegű akcióikat.
1976-ban az Air France járatát térítették Entebbébe, melynek utasait az izraeli ejtőernyősök szabadították ki egy bravúros akció keretében. 1977-ben egy NSZK gépet térítettek Mogadhisuba, ahol a német GSG9 hajtotta végre a túszmentést SAS-es segítséggel. Még ugyanebben az évben Hollandiában egy vonat utasait ejtették túszul a terroristák. A túszmentő akcióban az SAS szintén kivette a részét, segítve ezzel a hollandokat.
Az eddigi túszmentő akcióik közül a leghíresebb volt az, amely Londonban történ 1980 tavaszán. Április 30.-án 11.30-kor Irán londoni nagykövetségét terroristák foglalták el, Iránban bebörtönzött politikai foglyok szabadon bocsátását követelve. A tárgyalások elkezdődtek, de az SAS egyelőre nem avatkozott be, mert először mindenképpen békés úton próbálták a krízist megoldani. Miután a tárgyalások kudarcba fulladtak, sőt lövöldözés után egy holttestet is kidobtak az utcára, május 5.-én beindult az SAS gépezete. A már előre megtervezett és begyakorolt akcióra 12 kommandós indult négyfős csoportokban. A hat túszejtő közül csak egy élte túl a támadást, a túszok között pedig két sebesült volt, akikre a terroristák kezdtek lövöldözni, amikor megindult az akció.
 |
Túszmentő akcióhoz beöltözött SAS-katona. Gázmaszk, golyóálló mellény, 9mm-es Heckler@Koch MP5-ös géppisztoly, mindkét comb külső oldalán egy-egy Browning Hi-Power pisztoly
|
A TV nézők milliói élőben, un. „real time”-ban nézhették végig a támadást, és a megdicsőült SAS népszerűsége óriási volt. Természetesen ők ezt a hirtelen jött ismertséget a hátuk közepére sem kívánták, jobb szerettek volna eltűnni az ismeretlenség homályában.
A terror ellenes tevékenység teljesen kitöltötte az ezred mindennapjait, hiszen bőven adtak munkát az írországi és az egyéb külföldi terrorszervezetek. Talán már nem is számított rá senki, hogy a közeljövőben más féle feladatokra is bevethetik az SAS-t, amikor 1982-ben az anyaországtól több ezer km. távolságra támadás ért egy brit felségterületet. Az argentinok meglepetés szerűen megtámadták a Falkland-szigeteket. A háború kitörésével, túllépve az addigi antiterrorista szerepkörön, a 22. SAS számára elérkezett a pillanat, hogy ismét számot adjanak arról, hogy ők tulajdonképpen kiváló képességű, profi katonák. Az első egységek 1982 május 1-én érkeztek meg a szigetekhez, és 14.-én már végre is hajtották első bevetésüket. Felderítés, beszivárgás, diverzáns akciók: akár csak a régi szép időkben, Afrikában!
Az SAS katonái voltak azok, akik a sziget visszafoglalására indított partraszálló akciót vezették, dacolva a borzalmas időjárási körülményekkel. A háború befejezéséig a helyszínen maradtak és tevékenységük nagyban hozzájárult az argentinok legyőzéséhez.
A következő katonai jellegű akcióra sokáig kellett várni, addig visszatértek a terrorizmus elleni harchoz. Az IRA és az INLA elleni tevékenység során az SAS olyan hatalmas tapasztalatra tett szert, amely az ezredet a legjobbak közé emelte. Az SAS jelmondata „Aki mer, az nyer!” Ez látható a szárnyas tőrt ábrázoló címerükben, és ennek szellemében hajtják végre az akcióikat. A hírük eljutott a terroristákhoz is, akik nagyon jól tudják, hogy az SAS nem kegyelmez nekik, és ha egyszer rájuk álltak, akkor olyanok, mint a véreb: követik őket, bárhová is próbáljanak elrejtőzni. Így volt ez akkor is, amikor három keresett IRA terroristát derítettek fel és végeztek ki Gibraltáron. Ez akkor a sajtóban nagyon sok negatív visszhangot váltott ki, erőteljes rágalomhadjárat indult ellenük és az ezredet ismét a nem kívánt nyilvánosság elé állította.
Ismét a frontvonalbanJó ideig ismét nem lehetett hallani sok mindent az SAS-ről, végezték mindennapi feladataikat. Elérkeztek azonban a viharos 90-es évek, amely az I. Öbölháborúval vette kezdetét. Az ezred hamarosan bekapcsolódott a műveletekbe, és az amerikai Delta Force-al együttműködve iraki SCUD rakétákra vadásztak. Beszivárogtak az ellenséges vonalak mögé, felderítették a rakéta indítókat, majd a vadászbombázóknak megjelölték azokat. Ezen túlmenően a tőlük megszokott diverziós tevékenységet is eredményesen folytatták. A kevés napvilágra került beszámoló egyike az SAS itt folytatott akciói közül a volt kommandós Andy Mc’Nab könyve a „Hívójele Bravo 2 – 0”, amelyben saját élményeiről ír. Később kiderült, hogy az SAS magára a diktátorra, Saddam Husseinre is vadászott, több alkalommal csak kevéssel szalasztva el az értékes célpontot.
Az Öbölháború után nem sokáig pihenhettek a fiúk, mert Jugoszláviában kitört a polgárháború. A koalíciós erők kötelékében a britek is részt vettek a béketeremtésben, és a térségben az SAS is megjelent. Ez akkoriban szigorúan titkos információ volt, de még napjainkban sem lehet sok mindent tudni az itteni tevékenységükről.
Mint ismeretes, 2001 szeptember 11-én arab terroristák négy utasszállító repülőgépet térítettek el az USA-ban, és öngyilkos merényleteket hajtottak vele végre. Az akciók hátterében a régen keresett terrorista vezér Osama Bin Laden állt. Bush elnök meghirdette modern kori keresztes hadjáratát a terroristák ellen, és a szövetséges országok egy azóta is tartó offenzívát indítottak el. Hírszerzői források alapján, az Afganisztán hegyeiben bujkáló Bin Laden és Al Kaida nevű terrorszervezete ellen, soha nem látott hajtóvadászat vette kezdetét. Az amerikai erők mellett bekapcsolódtak a kutatásba az SAS tagjai is, akik az ilyen nomád, hegyi terepen végrehajtott akciókban már nagy gyakorlatra tettek szert. Bár jelentős mennyiségű terrorista bázist felszámoltak, Bin Ladent mind a mai napig nem sikerült kézre keríteniük. Afganisztán egyébként nem volt teljesen ismeretlen számukra, mivel az oroszok itteni harcai alatt, többször is végeztek megfigyelést a szovjet csapatok, de főleg a Specnaz ellen.
A szeptember 11.-i események is hozzájárultak ahhoz, hogy kitört a II. Öbölháború. A Hussein – rezsimet ezúttal már megdöntötték, és a bujkáló diktátor utáni kutatás megkezdődött. Saddamnak nem volt olyan szerencséje, mint Bin Ladennek és rövidesen sikerült őt elfogni. A rezsim megdöntésével azonban koránt sem érkezett el a béke Irak földjére, mert a szélsőséges arab csoportok minden eszközt megragadnak, hogy az amerikai és a velük szövetséges erők ellen merényleteket kövessenek el. Sajnos az Al Kaida-t sem sikerült kikapcsolni, és egyre – másra hajtják végre a terrorcselekményeiket. Madridban egy vonatot robbantottak fel, Londonban pedig metrón és autóbuszon történtek robbantások. Mindezek folyamatos készültségben tartják az SAS tagjait, akik Angliában vagy bárhol a világon készek lecsapni a terroristákra.
Kiválasztás és felkészítésAz SAS tagjainak kiválasztása híresen kemény és szigorú. Kizárólag a hadsereg tagjai közül jelentkezhet bárki is az ezredbe, tehát úgymond az „utcáról” nem lehet belépni.
Évente kétszer hirdetnek tanfolyamot újoncoknak. A jelentkezőket alapos pszichológiai szűrésnek vetik alá, hogy eleve kiszűrjék azokat, akik nem rendelkeznek a kellő pszichikai alkalmassággal, eltökéltséggel, magabiztossággal. Az így kiválogatott embereket három – négy hetes tanfolyam alatt tovább vizsgáztatják. Számot kell adniuk fizikai felkészültségükből, stressz tűrőképességükből és a különféle gyakorlatok alatt a rátermettségüket és a kreativitásukat is be kell bizonyítaniuk. Négyfős csoportokba teszik a jelölteket, és a meghatározott feladatokat így kell végrehajtaniuk. A tanfolyam végén a csoportokat a walesi Brecon hegységbe vezénylik egy nagyon kemény terepgyakorlatra. A hegység egyébként jellemzően az SAS gyakorló terepe, amelynek meredélyeit már sok katona izzadsága és könnye öntözte. A gyakorlatok során természetesen folyamatos a lemorzsolódás. Pl. olyan pszichikai terhelést kell kiállniuk, hogy egy nagyon megterhelő, kemény feladatokkal tarkított menetgyakorlat után, amikor a jelölt hulla fáradtan megérkezik a célba, közlik vele, hogy induljon vissza a kiindulási helyre. Záró gyakorlatként teljes menetfelszerelésben (fegyver + kb. 25 kg-os bergen hátizsák) kell megtenniük 40 mérföldet 20 óra alatt.
Mindezek végére a jelentkezőknek csupán 10 – 20 %-a marad fenn a rostán. A megmaradtak egy hétig hagyományos képzésen vesznek részt, elsajátítva a kis csoportban történő feladat végrehajtást, álcázást, egyéb taktikai fogásokat. Felkészülnek a fogságba esésre is, ahol életszerűen folyik a kihallgatás, és már szinte csak a fizikai bántalmazás határán állnak le a gyakorlattal. Utána egy három hetes periódus következik, ahol a harci körülmények közötti túlélést oktatják. Ez a rész nagyon fontos, hiszen az ezred katonáinak gyakran kell nomád körülmények között a feladataikat végrehajtani. Ennek a gyakorlatnak a végén a jelöltet kiküldik egy késsel és egy doboz gyufával a terepre, ahol öt napon keresztül kell úgy életben maradnia, hogy az oktatók ne találják meg.
Akik aztán itt is fennmaradnak a rostán, azok számára már „csak” az ejtőernyős kiképzés van hátra. Azoknak a jelölteknek, akik az Ejtőernyős Ezredektől érkeztek, nem kell részt venniük a képzésen, de az előírt hét ugrást nekik is teljesíteniük kell. Ebből három teljes felszereléssel, egy pedig éjszaka történik. Mikor ennek is a végére értek, feltehetik a fejükre a hőn áhított homok színű barettot.
 |
A SAS katonái a speciális Land Rover 110-es gépkocsikkal járőröztek az 1991-es Öböl-háborúban
|
Viszont a képzésnek még korán sincs vége, mert az újoncok további kilenc hónapig csak próbaidősnek számítanak, és további specifikus képzéseken vesznek részt. Ennek a kilenc hónapnak a végén dönthetik el, hogy merre akarnak tovább szakosodni, illetve, a SAS melyik részén kívánnak tovább szolgálatot teljesíteni.
Mindhárom SAS ezred négy századból áll, egy század pedig négy 16 fős szakaszból. Ezek a hajózási, légi, hegyi és szállító szakaszok. A hajós szakasz hasonló képzést kap, mint az SBS, tehát kenuval, kisebb hajókkal tanulnak meg közlekedni, tengeri navigáció, víz alatti úszás, stb. A légi szakasz az ejtőernyőzés magasabb iskoláját sajátítják el, HALO (magasból ugranak, alacsonyan nyitnak) és HAHO (magasból ugranak, magasan nyitnak) technikákat. A hegyi szakasz katonáit hegymászásra, síelésre, magas hegyi túlélésre képzik ki, és egyéb technikákra oktatják.
A szállító szakasz tagjai megtanulják az összes brit és volt Varsói Szerződés járművének vezetését és karbantartását, szerelését. Tagjaik közül sokan jutnak el akár a rally versenyzői szintre is.
Ezen kívül minden egyes katonának el kell sajátítania az összes NATO és volt VSZ kézi lőfegyver kezelését. Természetesen az állomány folyamatosan továbbképzi magát, tökéletesítve a tudását.
A katonák többsége az SAS-ben általában három évet töltenek, utána visszatérnek a saját ezredükhöz. Ez a folyamatos csere biztosítja, hogy az SAS-ben szerzett tudást és szemléletet tovább tudják terjeszteni a brit haderőben. Az ezredben egyébként nagyon bajtársias a légkör, a hagyományos katonai merevség csak kis mértékben van jelen. A beosztottak a parancsnokot „boss”-nak szólítják, és ők egyenrangú félként kezelik az alárendelteket, ötleteiket, javaslataikat meghallgatva.
Az ezred hagyományosan jó kapcsolatokat ápol sok külföldi különleges egységgel, így a Delta Force-al, GSG9-el, az Ausztrál és az Új – zélandi SAS-el, illetve a belga 1. ejtőernyős ezreddel.
A felszerelésük egyik része szabványos brit katonai felszerelés, úgy a fegyverek, mint az egyéb eszközök és ruházat vonatkozásában. Másik része specifikus, feladatorientált, úgy, mint az MP-5-ös géppisztolyok, M-16-os automata puskák, vagy a fekete bevetési öltözet. Régi jó kapcsolatot ápolnak a Land Rover céggel, akik a kifejezetten nekik átalakított terepjárókat szállítják. Ezek, akár csak a II. világháborús Willys Jeepek tele vannak pakolva fegyverekkel, üzemanyag kannákkal.
Az SAS –ről nem jelent meg túl sok írásos anyag, mivel ők továbbra is féltékenyen őrzik titkaikat. David Stirling, akinek a fejében megszületett az elképzelés, túlélte a háborút. 1990-ben hunyt el, néhány hónappal az után, hogy a Királynő lovaggá ütötte.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
13ème Demi-brigade de la Légion étrangère
LEGIO PATRIA NOSTRA
13 DBLE